Rögtön ennek a régi ifjúsági filmnek a címe ugrott be, mikor Angyalkám bejelentette pénteken, hogy nekem kell mennem Botondért a bölcsibe. Kivert a víz. Azt sejtettem, hogy a sok rohangászó törpe közül csak sikerül kiválasztanom utódom és nem valami idegen kis muksót fogok hazahozni, na de mi van akkor, ha a dadusok nem ismernek fel, hogy ki is vagyok és hülyére vernek bilikkel, vagy lefojtanak, mint görény a kiscsirkét a szaros pelenkák garmadával? Vagy rám hívják a terrorelhárítókat?
Fel lettem vértezve mindenféle utasításokkal, milyen csoportba jár Boti, mi a jele, ami a szekrényén van, mely ruhadarabokban kell hazahoznom. Ezeket persze már a sarkon elfelejtettem, de felsejlettek bennem Dóri szavai : " Ne aggódj, majd Boti tudja, mit kell csinálnod! " Ez sem nyugtatott meg túlzottan...
Beértem a bölcsibe, benyitottam az előszobába, ahonnan rögtön a két dadus tekintete fogadott. Uramjézus, most segíts ! - gondoltam, csak ezt ússzam meg élve, gyertyát gyújtok a csatkai szent szűz lábánál... Az egyik nőszemély szájáról ezt olvastam le : Ő kicsoda?
Na, gondoltam, most jön a bilivel agyonveretés, vagy a pelenkás vegyi támadás.
A másik dadus végigmérte a fizimiskámat - ő tűnt a veszedelmesebbnek, volt vagy 190 centi magas és 120 kiló - majd kibökte: Szerintem Boti apukája.
Hála istennek, kisfiam eléggé hasonlít rám, nem kell genetikai vizsgálat a rokoni szálak kibogozásához, bár hozzá kell tennem, hogy Botond egy verőfényes pénteki napon született, a postásunkat pedig én és az egész környék csütörtökön látta utoljára, aztán nyomtalanul eltűnt és ez most nem vicc, így történt.
Kisfiam szaladt hozzám, pár pillanat és ott álltunk, mindenféle jelekkel díszített szekrények előtt. Mit is mondott Dóri ? Katica? Vagy légyölő galóca? Mindkettő pöttyös elvégre. Esetleg cseresznye, meggy, netán körte? A fene tudja, nem vagyok én Bálint gazda, vagy őstermelő.
Szerencsére Boti kihúzott a slamasztikából és megmutatta a szekrénykéjét - ami tele volt ruhákkal, meg mindenféle cuccokkal. Mély lélegzetet vettem és ráhúztam a legelső, kezembe akadt ruhadarabokat ( közben halk fohászt mormoltam az Úrhoz, hogy ezek tényleg az övéi legyenek ) és elindultunk hazafelé.
Az úton már minden ment simán, otthon mindenki meg lett dicsérve, hogy milyen ügyes volt, pláne Botond, hogy nem hagyta pácban a fatert...
Na, így történt eme kemény feladat végrehajtása!
Utolsó kommentek