Lancelot, a béka.

Világéletemben sportoltam valamit, ifjú koromban egyesületben, később pedig hobbiszinten, a mozgás öröméért. Mostanában a meló miatt csak télen van rá időm, akkor otthon szoktam emelgetni a súlyzókat. Persze, ha az esti tévézés közbeni hűtőhöz való futás is sport, akkor viszont jó vagyok.

Zajlik az olimpia Londonban, a népek rúgják a bogyót, emelgetik és hajigálják a vasat, baszkodják egymást földhöz a tatamin és szőnyegen, csépelik egymást ököllel és karddal ( tényleg, Zorró ha életre kelne, nyerne olimpiát vajon? ),  víz alatt és abban-tetején küzdenek a dicsőségért. Minden elismerésem ezeké a sportembereké, akik sok esetben már kisgyerek koruk óta hajnalban kelnek és vért izzadva edzenek azért, hogy egyszer talán győzelmet szerezzenek egy világversenyen. Csodálom őket, számomra hihetetlen a teljesítményük. Pláne annak fényében, hogy szerénytelen személyem úgy úszik, mint a vízbe lökött ráverőkalapács, futóteljesítményemet meg úgy jellemezném, rövid távon lassú vagyok, a hosszút pedig nem bírom...

Jótékony fátylat borítok arra, hogy sok versenyző vizeletében se víz, se húgysav nincs lassan, viszont a gyógyszer és tesztoszterontartalmuk akkora, mintha a mintát a Bivalybasznáddallaszi csődör és bikatelep jámbor jószágaitól vették volna. Inkább tátott szájjal nézem és ájulok be a versenyszámokat, meccseket nézve.

Vannak, akik nem a teljesítményükkel, világ és olimpiai csúcsokkal váltak ismertté, mint például Eddie a sas, Eric az angolna, vagy a jamaicai füvesemberek vidám bobcsapata. Idén csatlakozott hozzájuk az erőlködéstől bepisilt súlyemelőnő.

Az én hősöm Londonban Joó Abigél cselgáncsozó nő, aki sérülten, sántikálva sem adta fel a versenyt és vigaszágon eljutott a bronzmeccsig, ahol hősiesen küzdött, de végül ötödik lett. Egy olyan térdsérüléssel versenyezve, amivel egy átlag ember táppénzre kerülve sasolna az ágyban.

Gyurta Dániel pedig világcsúccsal szerzett aranyat 200 méteres mellúszásban. Dani bejelentette, hogy lemásoltatja aranyérmét és elküldi azt a tavaly 26 évesen elhunyt norvég úszó, Alexander Dale One családjának, így tisztelegve barátja emléke előtt. Emberi és sportolói nagyságát pedig hiába igyekeznek besározni azok a baloldali, liberális szarzsákok, akik fikázzák őt ama kijelentése miatt, hogy 15 millió magyarért is úszott a döntőben. Esélytelenek.

Persze, még csak nemrég indultak a játékok, úgyhogy lesz még mit néznünk, miről írnunk-olvasnunk és természetesen izgulnunk hazánk fiaiért, lányaiért.

Ria-ria Hungária!

Sikerült mindkettőnknek szabadságot kivennie, így úgy döntöttünk Angyalkámmal, idén is megyünk a siroki motorostalálkozóra, amit megfejelünk egri kiruccanásokkal is napközben. Két éve szenzációsan éreztük itt magunkat, tavaly viszont szarrá verte az eső az egész rendezvényt, meg az üdülésünket is. 

  Csütörtökön indultunk el, kissé baljós árnyakkal, ugyanis az időjósok esőt ígértek arra a napra, de hát bátraké a szerencse! Késő délután már sörözgettünk a völgyben, miközben gyönyörködtünk a vasakban és vigyorogtunk az érdekes arcokon ( Dorka bőszen fotózott természetesen ), később gyulai pálinkákkal alapoztuk a hangulatot az esti koncertekre. Meglepő módon kissé kevesebben voltak, mint az előző években - viszont újfent sokan választották családi programnak az eseményt -, talán a tavalyi elázások után a csütörtökre ígért esőknek köszönhetően, talán szervezési hiba miatt is, ugyanis az összes "húzós" zenekar ezen a napon lépett fel, a többi estéken már nem volt igazán tömegeket megmozgató név, így azért borsosnak tűnt a 6ezer papírt kóstáló belépőjegy. 

Idiótákból ( jó értelemben ) azért idén sem volt hiány, bár az évente nőnek öltöző fazon, aki tavaly a donna bella szerelését egy rózsaszín gyerekbiliből készült tökfödővel egészítette ki idén civilben nyomta, szolidan és  befáslizott kézzel. A végtagsérülés valami tájfunként söpörhetett végig Heves megyében, a három nap alatt vagy tíz törött kezű/lábú embert láttunk, ennyi sérült utoljára talán Vietnamban csámborgott a sárgolyón. Volt egy arc, ő egy az egyben Jack Sparrownak volt öltözve, így nyomta a mulatozást. A koncertek nagyon jók voltak, a bandák igazi rákenroll hangulatot teremtettek ( Road, Blues Company, Beatrice ), viszont az utoljára fellépő Zorall iszonyatosan szarul szólt, ráadásul Szasza is folyamatosan a torkát mutogatta, talán fájhatott neki, mert a hangjából hiányzott a kraft. Hajnal három felé dőltünk le aludni, elégedetten és kissé bebaszva. 

Péntek-szombatra azért megszaporodott a jó nép, talán a jó időnek is köszönhetően. Mi a reggeli, katonaemlékeket visszaidéző, hideg vizes, kissé nomád zuhanyozás után átmentünk Egerbe, város és várnézés, a Minaret és a Bazilika megtekintése volt a program, sőt, még egy érdekes fotókiállítást is megnéztünk. 

Este koncertek, Időgép + Varga Miklós ( meglepően jók voltak ), Rómeó Vérzik és Ismerős Arcok. Az emberek jó hangulatban mulatoztak ( ez ugye nem Balaton sound és más tupci buli, itt nincs drog, rongyrázás, műmájerek és balhé ), a kiskölykök le és föl rotyogtak a mocikkal, teljesen ésszel szlalomozva a népek között.

Szombat reggel dupla kávé - mármint a pohárban és nem a színpadon, utána felmásztunk a siroki várba, amit végre elkezdtek felújítani, majd irány Eger. Sétálgattunk, megebédeltünk, vettünk igazi magyar ( hevesi ) dinnyét, a Szépasszony-völgyben pedig pár palack bort. Ajánlom mindenki figyelmébe a kilences sorszámú pincét, én hosszú évek óta járok a kisöreghez, isteni borai vannak, igazi szőlőtőkén termett anyatej.

Nehéz szívvel indultunk haza, de tele élményekkel, amiket még talán nagyi korunkban is fogunk emlegetni. Fantasztikusan jó volt ez a két éjszakából és három napból álló kiruccanásunk, legszívesebben még maradtunk volna, de ugye hétfőn meló és addig ki kell pihenni a bevetést.

Viszlát Sirok, viszlát Eger!

Igen sokszor megfordulok a címben említett tetthelyen, hol metró, hol busz a célpontom. Néha, nyári nagy melegben belökök egy hideg seritalt is az egyik talponfetrengőben, az ilyen ittasellátók amúgy nagy gyűjtőhelyei a különleges arcoknak, de maga a Határ út és környéke is kincsesbánya lehet egy szociológusnak, vagy akár egy bloggernek.

Legszembetűnőbbek a metró lejárata előtt tanyázó árusok. Télen kesztyűt-lábtyűt, milka csokit egy százasért árulnak, nyáron pedig mindenféle zöldséget és gyümölcsöt. Igazi c típusú, nem az idén barnult egyedek, a bizniszt szigorúan a bőszoknyás asszonyok végzik, a lecsóbajszú, hordóhasú, tetovált embereik ( gizi, mari, lyézus, fijam feliratokkal a bőrükön )  a kocsma előtt üldögélve sasolják őket és a forgalmat, a két csoport között retkes, félmeztelen rajkók szaladgálnak. A klán hiányzó tagjai természetesen biztos a földeken és a fóliában kapálnak, permeteznek, locsolnak... Valamelyik nap a közterület éber őrei lerohanták eme "őstermelőket". A rajtaütés vége majdnem az lett, hogy rajtuk ütöttek párat a felháborodott etnikumok. Némi óbégatás után az egyenruhások eloldalogtak és minden ment tovább. Azért megnéztem volna, hogy a régi, nagyfülű világban mi lett volna a vége annak, ha egy közegre kezet emelnek. Biztos nem ez.

Néha felbukkannak cicababák, tűsarkú cipőkben egyensúlyozva a villamossíneken, mint óvatos birodalmi lépegetők a tojáskeltető telepen. Átlagban heti kettőt látok belőlük pofára esni.

Na, de haladjunk lefelé. A lépcsők aljában szokott álldogálni egy bajszos, vak férfi, egyik kezében fehér bot, másik kezét kitartja a közlekedők orra elé, benne egy pénzérmével. Megfordult a fejemben, hogy kiveszem az érmét, majd elfogadom a pacsira invitálást és belecsapok... Néha ugyanez az arc szintetizátoron klimpíroz pár veretes dalt zámbódzsimitől, hárompluszkettőtől vagy bóvligusztitól ihletve. Ez kicsit gyanús volt nekem látásügyileg, na de sztivivander is kábé annyit lát, mint egy bekötözött szemű vakond a rinocérosz seggében, mégis világhírű énekes-zongorista, a bétóven nevű arc ( a zene Mozartjára gondolok, nem a bufla kutyára a filmben ) pedig süketen komponált, így elhittem, hogy vak a pacák. Egészen addig, míg egyik reggel az újságosnál meg nem láttam, hogy a tippmix tétlapot tanulmányozza nagy buzgón. Tisztára mint a csárlifirpóék papija a filmben.

Az aluljáróban pedig besza-behu. Szó szerint. Emberforma jelenségek fetrengenek étel és bormaradékban ( illetve bornak nevezett keceli halálfejes és péti ezerjó lőrékben ), hányásban, ürülékben és vizeletben. Lábszag, szarszag, lecsómaradék és áporodott emberbűz szagkoktélja. Kiváló sportteljesítményt követel a kora reggel félálomban közlekedőktől a hajlékonyok és azok végtermékei között szlalomozni úgy, hogy senkibe és semmibe ne lépjenek bele. Olimpiai szám lehetne a dolog.

Csak halkan kérdezem meg, a fent említett embereket nem lehetne eltüntetni a picsába ezekről a közterületekről? Itt persze nem a pofára eső csajokról beszélek.

Nem gyenge élmény Budapesten a tömegközlekedési csomópontokon közlekedni, ezt bizton ki merem jelenteni. Aki pedig eme írásomat elolvasva valami jogvédő dumával elő mer állni, azt felpofoztatom a Szabó bakterrel.

Prométheusz egy titán volt a görög mitológiában, nevének jelentése előrelátó. Nos, a filmbéli szereplők nem voltak egészen előrelátók, ezt bizton leszűrhetem a látottakból. de ne szaladjunk ennyire előre a végső konklúzió irányába.

Mivel olvastam pár kritikát, írást a filmről, ezért ijesztgetős, Alienektől hemzsegő, vértől fröcsögő alkotásra nem számítottam. ( Angyalkám azért felkészült a rémítsztgető jelenetekre, így a fülembe súgta, hogy vészhelyzet fennforgása esetén a kiürült ötliteres popcornos dobozt fogja a fejére húzni, aminek az aljára azért csinált két lyukat, a kilátás miatt... )

A film alaptörténete ennyi : bedőlt a darwini elmélet, ugyanis az emberiséget a Teremtőknek elnevezett idegenek hozták létre. Hogy őket ki/mi pottyantotta a világra az most mellékes. A történet két karakterre van kihegyezve, az egyik a Teremtők létezésére rájövő tudósnő, a másik pedig egy android ( az őt megszemélyesítő Michael Fassbender tökéletesen játssza el szerepét ), aki most nem Bishop, hanem David, a többi jóember viszont csak halálraítélt töltelék.

A látványvilág kiváló, a fimen érződik Ridley Scott keze munkája ( az ő rendezése az 1979-es Nyolcadik utas: a Halál. ) A látható technikai eszközök és megoldások valóban olyanok, hogy hihető a néző számára, ezeket akár holnap után fel is találhatja valaki - maga a Prometheus is a közeljövőben, 2093-ban játszódik.

Néhány logikai bukfenc és "ez faszság" felkiáltást kiváltó jelenet van a műben, de mindenképpen egy nézhető, kissé elgondolkodtató mozi ez. Talán lesz folytatása - a vége legalább is ezt sugallta nekem - amiben megismerhetnénk a Teremtőket és választ kaphatnánk arra a kérdésre, hogy őket ki, vagy mi hozta létre. Egy igazi, élvezetes, klasszikus sci-fi alkotás lehetne belőle. Erre viszont kevés esélyt látok, mert a mai fogyasztói mozilátogatók a szörnyes, vértől és leszakadt végtagoktól hemzsegő, lézerpisztolyos űrhorrorokra vevők és mint tudjuk, a profit nagy úr.

A film osztályzata nálam 10/7.