Néha valóban sírni kell a röhögéstől , amilyen estek előfordulnak ebben a büdös építőiparban.
Kivagyi, úrhatnám polgáréknál dolgoztunk, burkolók, kőművesek és egyéb finom népek, öten-hatan. Tulajék napközben is bezárkózva, nehogy esetleg büdös melósék beosonjanak a kéglibe... Vizelési történeteket így mindenki a maga módja szerint oldotta meg, fenyőfa alá, tujabokor tövébe, igényesebbje vödörbe, majd kiöntötte kis vízzel hígítva a naftát az utcai összefolyóba.
Már levonultunk onnan napok óta, mikor is a háziasszony felháborodva és sírós hangon telefonál, hogy hosszú szőrű vizslájuk szabadjára lett eresztve a kertben a mesterek eltűnte után és a derék blöki a sittkupacból kibányászott egy szimpatikus szagú zsákot, amit széttépet, a tartalmát félig befalta, a maradékba pedig alaposan meghempergett és most mit tegyenek, mert ez felháborító és gusztustalan, ugyanis a zsák valamelyik mesterember ordenáré méretű hasmenésének eredményét rejtette...
Majdnem beszartam a röhögéstől. :D
Utolsó kommentek