Lancelot, a béka.

Péntek reggel a többi álmos fejű útitárssal egyetemben felvánszorogtunk a combinóra, hogy megkezdjük a hét utolsó munkanapját. Velem szemben egy csipás szemű, pocakot eresztett, szakállas, torzonborz, húszas évei vége felé járó faszi támasztotta a villamos oldalát. Na, gondoltam, egy egyetemista, aki most húz haza az esti tivornya után.

Tévedtem.

Rumcájsz ugyanis benyúlt a zsebébe és előhúzta a jegyellenőri karszalagját, mindenki megdöbbenésére, az enyémre pláne. Na, emberünk először hozzám ballagott, jegyeket, bérleteket kérve.Tisztességes polgár lévén felmutattam érvényes bérletemet, biccentett, majd a mellettem ülő, ötvenes fószert zargatta ezzel a kéréssel, pláne, miután kiderült, hogy a szobafestő kinézetű ember (fehér szerkó, mindenféle színek foltjaival díszítve ) bérlete 2 napja lejárt. Mondta ő, hogy ma kap fizetést és lesz is új bérlete, hiszen mindig azzal utazik, de már 2 hónapja nem kaptak pénzt ( fasza magyar építőipar ), viszont ma kánaán lesz állítólag. Ellenőrünket ez nem hatotta meg, úgyhogy megkérdezte a szobafestőt, hogy hajlandó-e adni neki egy személyigazolványt. A nemleges választ hallva közölte, hogy akkor hív egy közterületest, vagy zsarut a tetthelyre és akkor lesz irgumburgum. Az ember mondta, rendben, de itt most neki le kell szállnia.

- Álljon meg ! - szólt utána Rumcájsz és megfogta a vállát, de nem sok eredménnyel. A delikvens lerázta magáról a mancsot, majd kilátásba ígért egy akkora pofont az ellenőrnek, ha fogdosni meri, hogy ott is becsönget majd, ahol csak alapot ásnak... Így Rumcájsz lógó orral visszafordult az ő kis Jicsíni combínója belseje felé és kiszúrta magának az új áldozatot, egy tökrészegen horkoló, idősebb ürgét, akinek valami jószág agyarai fityegtek a nyakában egy vékony szíjról, egyszúval úgy nézett ki, mint valami nyugdíjas krokogyilusdandi.. Neki is kezdett az ébresztésnek, rázogatva, bökdösve, jegyeket-bérleteket mantrát ráolvasva próbálkozott. Sikerrel. Mármint ébresztés ügyileg csak, mert ennek az embernek sem volt jegye, vagy bérlete.

- Értsd már meg ember, ha lenne pénzem jegyre, akkor nem itt ülnék, hanem elinnám még valami kocsmában... - próbált logikusan érvelni a potyautas, szimpatikus részeg, persze a mondókája nem egészen volt ennyire gördülékeny, mint ahogy én leírtam...

Közben beért a villamos a körtérre, így részegünk felállt az ülésből. Nem kellett volna, mert pofára esett, mint a zsíroskenyér Pistike kezéből.

- Bazzd meg, ez is miattad van, te hóhér .. Segíccsél mán föl.!- szólt az ellenőrnek, aki fel is húzta a padlóról. - Hol a picsába vagyunk ? Nincs egy cigid, mikulás?

A további eszmecserét nem vártam meg, de az biztos, hogy vidámabbá tette a reggelemet Rumcájszellenőr kalandjai a Jicsíni kombinón.

Korábban már megírtam a véleményemet arról, hogy a honi építőipar a legnagyobb marhák gyűjtőhelye eme sártekén. Ez a véleményem azóta is megmaradt, sőt, erősödött. Köteteket tudnék megtölteni a memoárokkal ebben a témakörben. Egy bő fejezet csak az idióta főnökökről szólna, akik néha úgy érzik, hogy meg kell mutatniuk a tróger proletároknak, hogyan is kell dolgozni tempósan... Így esett meg az a történet, mikor az egyik építkezésen vigyorogva üldögéltem egy vödrön, körülöttem a gépészekkel, akik kérdezték, hogy mi ez a dübörgés és puffanás, ami a leendő wc-ből hallatszik. Közöltem velük, hogy a főni most késztetést érzett arra, hogy megmutassa, hogyan is kell vakolni. Na, gondolták, ennek kivárják a végét. Megnyugtattam őket, hogy nem kell fél napot itt várniuk, az efféle bemutatók 10 percnél tovább nem szoktak tartani, addigra elfogy a lendület, a szufla és a munkakedv. Így is történt. Negyed óra múlva bősz üvöltés remegtette meg a klotyó falát.

- Saaanyiiikaaa! Gyere lapáttal és talicskával!

Sanyika ( aki nem a filmbéli patásembör lova volt, hanem egy kissé alkoholista segédmunkás ) jött is és hamarosan kitolta a talicskát, ami púposra volt rakva a földre lepotyogott malterrel. Előkerült a góré is, tokától bokáig malterosan, majd fölényesen kibökte, így kell ezt csinálni fiúk. Hogy ezt mi a fenére értette, nem tudom, mert nem a vakolásra, az biztos...

Másik agytröszt főni, segíteni akart a lábazat szigetelésében. Ki is gurította a szigetelőlemezt az udvaron, majd egy lendülettel le is vágott egy adagot belőle, csak azt nem vette észre, hogy alatta volt a tulaj kertlocsoló slagja, amit a horgas késsel két helyen is kettészelt... Ugyanez az agytröszt volt az, aki megkérdezte egy teraszbontásnál, hogy hozzon é vajon gépet ( bontókalapácsot ) a régi beton felvéséséhez, vagy elég lesz a csákány is. Mondtam neki, hogy semmi gép nem kell ide, a csákány kurva jó univerzális szerszám, azzal még betont is tudok keverni... Ugyanez a jóembör volt az, aki elvállalt úgy egy munkát és adott le árajánlatot róla, hogy mikor mentünk dolgozni, tőlünk kérdezte meg, hogy merre is lehet az a cím a X.-kerületben... Az sem gyenge story volt, amikor a diplomás testvérével duóban 3 napig számolták azt, hogy adott négyzetméternyi falfelülethez mennyi tégla kell, mert ugye nem mindegy, hogy milyen vastag habarcsba lesz az a falazóblokk ültetve, meg hogy a négyzetmétert függőleges falon, vagy kiterített állapotban számoljuk. Mert ugye egy harmincas fal állva nem annyi négyzetméter, mintha eldöntöm mondjuk járdának...

A hab a tortán az volt, mikor az egyik agyoniskolázott idióta felvetette az ötelet, hogy mi lenne, ha fugázás előtt a járólapokat lekennénk olajjal, így nem kellene a lapokról is mosni a cuccost, a fugázó anyagot meg a cukrászoknál használt habkinyomó zsákkal injektálnánk a hézagokba... Ja, az olajon meg később a tulajék süthetnének fasírtot, meg grillkolbászkákat.

Nagy az isten állatkertje.

Koszorús költőnk, Nyomasek Bobó zengeménye ihletett meg címügyileg, hiszen itt a tavasz végre. Le lehet vetni a bundákat-bundabugyikat, usankákat, mellényeket, sálat-sapkát-kesztyűt, nagyra nőtt hajzatot.

Mik is a legbiztosabb jelei annak, hogy véget ért a tél?

Először is persze az, hogy kurva jó idő van. Így, tömören és röviden. Persze, több más dolog is erre utal. Kinyíltak a virágok, rügyeznek a fák, alattuk csövesek ruhái és cipői nyíltak ki, hogy jó meleg szellő hűsítse kirügyezett lábujjaikat...

Éjjelente bagzó macskák óbégatnak minden felé, szerencsére a mi kertünket elkerülik, mégiscsak két eb őrzi azt. A kertben is elvetettem a spenótot, a galérián szépen növekednek a palánták, remélem, idén is sikeresen fogok parasztizálni.

Sándor, József, Benedek, ugye zsákszámra hozták a meleget, szerencsére csak hőfok terén, nem máshogy, meg is lepődtem volna, ha eme jeles napok alkalmából reggel zsákokkal lett volna tele a kert, amiből Terry Black, A. Roberta, és egyéb, bőrtangás srácok a Kék Osztriga bárból ugrottak volna elő. Lett volna meglepetés. Nekem is, meg nekik is...

Megjelentek a házhoz jövő hittérítők is, valami Jézusszíve brigádtól, a baromarcúaknak nem tűnt fel, hogy babakocsi van az udvarban, amiben valószínűleg gyerek alszik, bőszen zörgették a kilincset, ugattatva így a kutyákat. Igen mérges tekintettel tudakoltam meg, hogy mi a fenét akarnak, rögtön ki is jelentették, hogy szívesen visszajönnek a jövőhéten, diskurzusra Jézuskrisztusról, meg a mittom én miféle vallásukról. Közöltem a két ájtatos manóval, hogy ha itthon leszek és ráérek, szívesen véleményt cserélek velük vallásügyben, de addig talán húzzanak el mondjuk Pápuaföldre hittéríteni, ne itt  rontsák a levegőt.

Lassan eljön a kirándulások, gombászások, kerti mulatságok ideje is, végre ki lehet mozdulni a négy fal közül. Azt hiszem, mindenki erre várt.

Két hete gondoltunk egy merészet anyával és kitaláltuk, hogy Botond napi egyszer valami püré-félét kellene hogy egyen, hiszen már nagy kisfiú. ( 4,5 hónapos volt az ötlet kipattanásakor ). Persze, nem egyik napról a másikra gondoltuk ezt a változást, volt előzménye is a dolognak, a mamájánál többször kapott már egy kanálka banánt, őszibaracklevet, főtt répát, sőt ráállt arra, hogy esténként apája-anyája szájából kinézi a vacsorát. Kedvence ( a vega, vegán, egyszóval legelésző olvasók most lépjenek tovább kérem )  a tepertő kenyérrel, ebből kénytelen vagyok adni egy körömnyi csócsát neki, különben beleugrik a tálca közepébe, de legalább is sűrű nyálcsorgatások közepette nyekereg egy falatért...

Nos, mivel nem messze van a közelünkben a kerületi piac, ahol őstermelőktől, nénikéktől-bácsikáktól lehet zöldséget, gyümölcsöt venni, amik valószínűleg nem agyonvegyszerezettek - a génkezelésről meg a derék földmíves mámik szerintem azt hinnék, hogy rokona a gépkezelésnek, amit a Lajos sógor is csinált anno a téeszcsében, svejcisapkában, diszkrét részegen - így kitaláltam, hogy a megszűnt kecskeméti konzervgyár nyomdokait taposva bébiételeket fogok gyártani utódomnak.

Nem is annyira egyszerű ám a dolog, mint elsőre gondolná az ember. Megpárolom a zőccséget, összeturmixolom, kiporciózom, be a fagyóba, etetéskor meg zutty, belapátolom Botond arcába a takarmányt. Affenéket.

Sárgarépa. Ez a nyúlcsemege nem mehet minden adagba, mert a gyermek bőre besárgulhat tőle, ha sokat eszik belőle. Főtt krumpli. Ezt a keményítő tartalma miatt nem ajánlatos sűrűn etetni utódunkkal ( meg a vidéki legendárium szerint a sok krumplitól büdösödik az ember lába ) . A sok alma pedig olyan savat csinálhat, ha a kölök ráköp egy lóra, akkor csak a patkó maradna meg belőle.

Nos, eme tudományos érvek fejben tartásával, afféle dzsémiolivér-övesgesprofesszor keverékeként eme kombinációkkal leptem meg kisfiunk pocakját : cékla-alma-banán,sütőtök-őszibarack, körte-főttkrumpli--banán, sárgarépa-alma.

Örömmel jelenthetem, Botond imádja a cuccokat, amiket apája (azaz szerénytelen személyem ) gyárt neki,  annyira finomak, hogy anyukája is bejelentette, ezeket ő is szívesen enné vacsorára, szigorúan diéta szempontjából, persze. Na, azóta minden este leltárt tartok a fagyasztóban....